Ismerjük meg a fákat! - Mit tudunk a szomorúfűzről?

Az egész fűzfafélék családját a barkaszerű virágok jellemzik; „porzós" vagy a hímivarú virágok nem nyílnak ugyanazon a fán a „termős" vagy a nőivarú virágokkal.

Azért nehéz a fűzfaféléket tanulmányozni, mert a hímivarú és a nőivarú fák gyakran eltérnek egymástól és, mert a többi fafajta esetében a virágok és a levelek az év más-más időpontjában nyílnak, valamint gyakran előfordulnak hibridek is (azok a magról nőtt növények, amelyeknél az egyik faj bibéje megtermékenyítette a másik faj pollenjét).

A fűzfák abban különböznek a nyárfáktól, hogy általában keskenyebbek a levelei, lándzsás alakúak, finoman fűrészelt szélűek, aljarészük gyakran halvány, továbbá két kisebb levélszerű toldalékkal, az úgynevezett „pálhalevéllel" vannak ellátva, amelyek elég korai szakaszban le is hullanak.

A fűzfa barkavirágai vagy „murvái", mérlegszerűen helyezkednek el és szőrös, rojtozott szegélyeinek nincsenek bemetszései, mint a nyárfaleveleknek; ugyanakkor a fűzfafélék csoportja legkisebb nyomát sem mutatja a „lepel"-nek(csészének). A fűzfanemzetség esetében a porzószálak száma igen változó; a szomorúfűzfánál viszont, hasonlóan sok más fajtával, a termős virágokban egyetlen hímivarú termő van, az úgynevezett „Arany Pálma" barka, amelyet kevésbé ismernek.

A fűzfafélék elsősorban a sarkvidéki és az északi flórabirodalom vidékein honosak, a szomorúfűz viszont, inkább a trópusokon kívüli Ázsia területeit kedveli, Japántól és Kínától, egészen Örményországig , valamint az Eufrátesz partjait, Egyiptomot és Észak-Afrikát; de a termesztésükkel foglalkozók, más csüngő fajtáját is ismerik.

Bár néhány fűzfajta az alpesi kopár hegyek csúcsain él vagy a szintén kopár sarki síkságokon, a szomorúfűz, hasonlóan nemzettségének legtöbb egyedéhez, inkább a vizek partjait kedveli, vagy az olyan területeket, ahol gyökerei elegendő nedvességet tudnak magukba szívni. Az ilyen élőhelyeken, magassága, a hosszú évek során elérheti a tizenkét -tizenöt métert, átmérője pedig a hat-kilenc métert.

A szomorúfűz a törékeny fűzfélék csoportjába tartozik, mivel a hajlatoknál, ágai nagyon törékenyek.

Ezek a Vitisalix néven ismert családhoz tartoznak, melyeknek a jellemzői:

• levelei és virágai egyidejűleg hajtanak;
• a virágok szárai teljesen kifejlett leveleket hordoznak;
• a barka-ágai egységesen, általában fakó színűek;
• porzószálai nincsenek összenőve és alsó részükön szőrösek, míg a portok teljesen sima;
• valamint „hullámos" levelei - úgy össze vannak tekeredve a rügyben, mint egy tekercs papír és egyik szélük szabad.

Tekintettel arra, hogy csak nálunk, nyolcvan és kilencven különböző típusú fűzfa létezik, a fűzfanemzettség három főcsoportjának fenti, látszólag bonyolult leírása, nem pusztán technikai tökéletesítés.

A Vitisalix fajtákat, ugyancsak három főcsoportba osztották, melyet úgy lehet megkülönböztetni egymástól, hogy minden virágnak öt, három, vagy két porzója van; a három főcsoport utolsó csoportja, amelyhez a szomorúfűz is tartozik, még két kisebb csoportra osztódik- a fehér fűzek és a törékeny fűzek csoportjára. A fehér fűznek apró, „tojásdad-lándzsa" alakú pálhalevelei vannak, portokja szinte teljesen kocsánymentes és bibeoszlopai nem csupán kétágúak, de visszafelé hajlanak. A törékeny fűznek viszont elég nagy, „félig-szív alakú" pálhalevelei vannak, kocsányos portokja és halványan elágazó bibeszára. Az utóbbi csoport tagjait, fiatal hajtásaik színezete, valamint a levelek alakja szerint lehet megkülönböztetni egymástól.

A szomorúfűz fiatal hajtásai halvány zöldek, nagyon vékonyak és minden levél szárának vége meg van tekeredve. Természetesen, lefelé irányuló növésük által is meg lehet őket különböztetni a többi fűztől. A leveleket technikailag „lándzsa alakúaknak, elhegyesedőknek" nevezik, hosszúságuk körülbelül tizenhárom centiméter, szélességük pedig legfeljebb három, csúcsuk felé elkeskenyednek, finoman fűrészes szélük van, felületük sima és aljukon szürkés árnyalattal rendelkeznek. Ezt a fajtát az is jellemzi, hogy ivarja ovális.

Ami a tudományos Salix elnevezést illeti, Thomas Newton a „Gyógynövények Bibliájában" (1587) azt állítja, hogy :

„A fűzfa neve Salix, és ugrálós-nak is nevezik néha, mivel gyorsan nő és hamar fa lesz belőle. Néhány országban, nyáron a szalonok és étkezők díszítésére használják és tapadós, friss zöld, hűs leveleiket pedig az ágyakba".

Bár az „ugrálós" szónak az etimológiája kétséges lehet, még akkor is, ha napjainkban a „gyors" szóval inkább a galagonyát illetjük, a Salix régi, angol elnevezése aligha lehet kétséges, hiszen ez egy latin eredetű szó, míg a másik két neve, fűz és fűzfavessző bizonyára a fiatal ágak rugalmasságára utal.

A szomorúfűzet Kínában és Törökországban főleg a temetőkbe ültetik, ennek ellenére, könnyes jelképét még a modern időkben is elismerik, főleg a keresztény népek körében.

Ahogy már említettem:

„A ciprusfát hosszú idők óta a temetők legszebb díszeként tartották számon; de a sírok közötti sötét árnyéka és a vastag, nehéz, nagyon sötét zöld színe miatt, csupán nyomasztó gondolatokat ébreszt az emberben és a halált a lehető legszörnyűbben ábrázolja, míg a szomorúfűz éppen ellenkezőleg, inkább az elhunyt vesztesége miatt érzett fájdalmat jelképezi, mintsem a sír sötétségét. Könnyű és elegáns levelei úgy hullanak alá, akár egy síri urna felett kifaragott gyászoló, összekuszálódott sötét ruhája és azt a megnyugtató, bár szomorú gondolatot ihleti, amelyeről a költő a következőket írja:

„Hisz jobb, hogy elveszítetted szeretted, mint, hogy soha ne veszítetted volna el".

A klasszikus költőknél csupán néhány utalást találunk a vízpartjain található fűzre és mivel a régi britek kosarakat fontak belőle, maga a „kosár" szó is egyike annak a néhány szónak, amelynek a " bascauda" alakjával az ókori britek a latin szókincset gyarapították; azonban az Erzsébet-kor kezdete óta, kizárólag a cserbenhagyott szerelmes jelképe. Ez igen figyelemre méltó, hiszen egy jelentős kivétellel, az összes fűzfára irányuló bibliai utalás, a vidámsághoz és a termékenységhez kapcsolódik. Spenser számára mégis:

„A fűz a szerelmes kétségbeesésének terhét cipeli";

miközben Desdemona énekén, Ofélia halálának gyönyörű leírásán és egyéb, a fűzre néző utaláson kívül, Shakespeare, A velencei kalmár-ban, Dido Aeneas elvesztése miatt érzett bánatát mutatja be:

„egy fűzfaággal a kezében,

a vad tenger partok hullámai elsodorták szerelmét,

hogy visszatérhessen Kártágóba."

Nehéz a fűzfát nem kapcsolatba hozni a babiloni fajtákkal, amelyeket Shakespeare minden bizonnyal soha nem látott; de a zsidó foglyoknak annyira szánalmas a kesergésük, hogy az ember azt hinné, talán véglegesen megváltoztatták az egykor vidámságot ihlető fűzfa szimbolisztikáját.

A szomorúfűz legendája:

Létezik egy szép legenda, miszerint ágai elsőként a hárfa súlya alatt hajlottak le, mint azt a száműzött zsidók énekelték: „Babilon vizeinek partjaira ültünk és zokogtunk, amikor eszünkbe jutottál, óh Sion! Hárfáinkat a vízbe nyúló fűzfákra akasztottuk." Az arab mesemondóknak azonban, egészen más történetük van. Szerintük, egy napon, miután Dávid feleségül vette Bathshebát, a szobájában játszott a hárfáján, amikor két angyal jelent meg előtte és meggyőzte őt arról, hogy vétkezett. Ekkor a földre vetette magát és negyven nap és negyven éjjel, keserű könnyeket hullatott bűnbánatában; és azalatt a negyven nap alatt, amikor többet sírt mind addig vagy azontúl az egész emberiség, egészen az Ítélet Napjáig zokogásra ítélte magát; ennek következtében, könnyeiből két patak ömlött a kertbe, amelyből kihajtott két fa , a szomorúfűz és a fenyő tömjén, az előbbinek ágai szomorúan lelankadtak, miközben a másik állandóan a szomorúság könnyeit ejtette.

Az ókori népek temetéseken használt fáklyái fűzfából készültek; és lehet, hogy rossz ómenű fa volt, hiszen Babilon jövendőmondói állítólag megjövendölték Nagy Sándor korai halálát, mert miközben egy csónakban átszelte az Eufráteszt, egy szomorúfűz ágai lesöpörték a fejéről a koronát.

Azt mondják, hogy ezt a gyönyörű fát Tournefort hozta Európába és szinte biztosra vehető, hogy elsőként Angliába egy bizonyos Vermon nevezetű Aleppói török kereskedő telepítette be 1748-ban, aki egy Eufráteszi fát ültetett a Twickenham Parkban található ülőhelye mellé. Állítólagos bevezetése Pope verseiben, költői koholmány, melynek több változata is van. A költő Lady Suffolk baráti társaságát élvezte, amikor a hölgy kapott egy kosár fügét Törökországból vagy Spanyolországból és, mivel észrevette, hogy a kosár egyes ágai, mintha élnének, felkiáltott: „Lehet, hogy ezek olyas valamit termelnek, ami nekünk itt Angliában nincs";ezt követően a kertjébe ültette őket.

Mivel a májusban nyíló zöldes-sárga virágai soha nem termelnek magot és, mivel szinte minden fűzfa könnyen szaporítható hajtásról, eképpen sokszorosították és Beatson kormányzó is így ültette Szent Ilona-szigetére, ahol nincsenek őshonos fűzfák. Azonban az a fa, amelyet Napóleon sírjára ültettek és, amelynek több hajtásából fejlődtek ki Anglia nagy fái, úgy tűnik más családból származik; ennek hajtásai vöröses árnyalatúak és nincsenek pálhalevelei.

Gyógyhatású szomorúfűz?

Annak ellenére, hogy a többi fűzféléhez hasonlóan, a szomorúfűz fájából is lehet rajzszenet vagy cellulózt készíteni és kérge néhány gyógyító és barnító tulajdonsággal rendelkezik, a szomorúfűz gyakorlatilag díszfa. Mint azt Gilpin állítja, „tökéletes ellentéte lombardiai nyárfának. A nyárfa könnyű, szellős ágai merőlegesen emelkednek; a szomorúfűz ágai csüngők. Leveleinek alakja alkalmazkodik a fa függő jellegéhez és ágait, melyek nem annyira súlyosak, mint a nyárfáé, egy könnyű szellőcske is sokkal hamarabb megmozdítja. A szomorúfűz azonban, nem alkalmazkodik a magasztos feladatokhoz. Ne használják az apátságok gótikus ablakainak támpilléreként vagy a lerombolt várak lőréseinek árnyékaként. Ezek a feladatok inkább a tölgyre hárulnak, kinek méltósága megbírja őket. A szomorúfűz szerény célokra alkalmas - egy romantikus járda-hídnak, néhány csendes sírnak, amelyet félig elrejt vagy valami üveges tónak, amely megtartja csüngő levélzetét." Cowper, az újonnan betelepített fajtákat ismerő költő szavai szerint-

"A fűzfák bemerítik

csüngő ágaikat, mintha csak lehajolnának inni."