Mit kell tudni a szilvafákról? - 1. rész

Érdekességek a szilvafáról!

Mindegyik fás szárú növénynek a mérete széles skálán változik. Egyszerű leveleik magányosan helyezkednek el a száron, gyakran fogazott szélűek (általában mirigyben végződnek). A virágok változatosan csoportosulnak, színük a fehértől a rózsaszínig, sőt a pirosig váltakozhat.

Ami még mindegyikben közös, hogy a virágkehely és a párta is öt részből áll, ám a virág elhullatását figyelembe véve, az almától és körtétől eltérnek. Minden virágon számos porzó található, amelyek külön-külön emelkednek ki a kehelyből, és körülveszik a magházat anélkül, hogy hozzátapadnának. Maga a magház egyetlen termőlevélből áll, egy jól kifejlődött bibe és termőben végződik, ami körülveszi a két magkezdeményt, de ezek közül rendszerint csak egyikből lesz mag.

A csonthéjasok termésének külső része (exocarpium) színes, a középső része (mezocarpium) húsos, míg a belső (endocarpium) megvastagodott. A csonthéjasok csoportjába tartozó fák egy oldhatatlan enyvet bocsátanak szabadon, főleg ha a kérgük megsérül; az egész alrend fáinak lombozata és a csonthéjas gyümölcs belseje ciánhidrogénsavat tartalmaz.

Az őszibarackot, a nektarint, a mandulát és a sárgabarackot néha külön nemzetségként említik (Persica, Amygdalus és Armeniaca), gyümölcsük külseje általában szőrös. A babérmeggyek (Laurocerasus) virágai fürtökben, nem leveles hajtásokon nyílnak, gyümölcsük sima és fényes. A cseresznyék alnemzetségébe tarozó fák rügyei és gyümölcsei a babérmeggyéhez (Cerasus) hasonló, de a virágok másképp rendeződnek, míg a Prunus alnemzetségbe tartozó szilva levelei "sodortak", vagy egy tekercshez hasonlóak, a gyümölcsöt pedig kékeszöld viasz borítja.

A botanikusok a Prunus communist (szilva nemzetséget) három fajcsoportra osztották (bár a vidéki emberek valószínű ennél sokkal több fajt tudnának megkülönböztetni, ha csak a vadonban előforduló fajtákra gondolunk). A Prunus spinosa (kökény) kérge fekete, az ágak minden irányba kapaszkodnak, a rövid hajtások tüskében végződnek. Levelei lándzsásak, az alsó részük pedig bolyhos. A virágok lombfakadás előtt jelennek meg. Sötétlila, gömb alakú gyümölcsének átmérője nem több mint másfél centiméter.

A Prunus insititia (damaszkuszi szilva) kérge barna, ágai egyenesek, néhány tövissel, a levelek szélesebbek, nagyobb és gömbölyűbb bevágásokkal, a virágzat a lombfakadással egyidejűleg jelenik meg, a gömbölyű gyümölcsök sárga vagy sötétlila színűek és körülbelül 2.5 cm átmérőjűek. A Prunus domestica (szilva) kérge barna, ágai egyenesek és tüske nélküliek, a virágszárak simák, a levelek felülete csak az erezet mentén bolyhos, a sötétlila gyümölcs hosszúkás és több mint 2.5 cm hosszú. A damaszkuszi szilva a kökénynél nagyobb bokor, a szilvafa pedig általában 1,5-3 méter magasra növő kisebb fa.

Bár a megkülönböztető jegyek nem nagyon térnek el, ezek az alfajok inkább a földrajzi eloszlásukban különböznek egymástól. A kökény többnyire csak Európában található meg, míg a damaszkuszi szilva a Himalája környékén és a Kaszpi-tenger partján, Dél-Skóciában, Örményországtól Észak-Afrikáig terjedően megtalálható. A szilvafa vad formájával Anatóliában és a Kaukázusban találkozhatunk, Európában a rómaiaknak köszönhetően háziasították. Történelem előtti időkből való kökényre bukkantak svájci tavakban, viszont igazi szilvára nem.

E formák közötti szoros kapcsolatot már korán felismerték, többek közt William Turner a „Names of Herbes” (Gyógynövények nevei) című 1548-ban írt könyvében. Furcsa módon Shakespeare sose említi a növény őshonos formáját, a közismert kökényt, viszont gyakran utal a termesztett fajtára, a szilvára és egy alkalommal a „VI. Henrik”-ben (II. felvonás, I. szín) a damaszkuszi szilvára, pedig abban az időben az angolok kertjeiben kétségkívül a gyümölcs több változatával lehetett találkozni. Gerard 1597-ben megjelent „Herbal” című könyvében ezt írja:

„Ahhoz, hogy részletekbe bocsátkozva írjak a szilvafáról, egy külön kötetre lenne szükség… Minden éghajlatnak megvannak a saját gyümölcsei, amelyek messzemenően eltérőek a többi országétól, én magam is hatvan fajtát tartok a kertemben, és mind különös és ritka, melyek más helyeken gyakoriak, mégis minden évben újabbnál újabb, előzőleg nem ismert fajtákról szerzünk tudomást.”