Hogyan viselkedjünk az asztalnál?- illemtan a XIX. századból

Szemei szörnyű zavarban pislantanak ide is, oda is, hadd láss, mit csinálnak a többiek az asztalkendővel hogyan szednek a tálból, vajon házastul eszik-e meg a töltött csigát, hogyan fogják a kést és villát. Ez bizonyára ne irigylésre méltó pillanat a társadalmi életben. (K. Beniczky Irma 1880)

A jó modor evés közben általában igen fontos dolog. Az asztalkendőt nem illő a nyakkendőre tűzni, az egyszerűen a térdre boríttatik. Étkezés alatt jól nevelt ember nem támasztja karjait az asztalra, sem nem piszkál hosszasan a fogaiban, főképp nem villával. Mi nálunk, kivált falun, még megtörténik, s a legneveletlenebb szokások egyike. ( Egy nagyvilági hölgy 1880)

Az étkezés, ha az éhség csillapítására szolgál is, történjék oly módon, hogy másoknak, ha látják, ne múljék el az étvágya. Ügyesség és csín okvetlenül szükséges kellék az evésnél, és a legegyszerűbb étel is jól eshetik a vendégnek, ha az csinosan bekészítve, csinosan s költetik el. ( Kalocsa Róza, 1884)

Hogy valaki hogy étkezik, ebből kitűnően meg lehet állapítani, hogy a társadalom mely rétegéhez tartozik. Gyakran láthatjuk, hogy majdnem kifogástalan öltözékkel, megjelenésükkel rövid időre sikerül tévútra vezetniök bennünket oly egyéneknek, kik aztán étkezésükkel azonnal elárulják, hogy milyen gyermekszobában nevelkedtek. (Szabó István Andor 1923.)

Enni - azt hisszük - a legtöbb ember szokott. Csak az a baj, hogy ezt a műveletet a legtöbben otthon végzik, ezért kevesen tudnak úgy enni társaságban, ahogy illik. (Új Idők 1930)

Néhány kötelező előírás étkezésekhez:

• Csak kézmosás után üljünk asztalhoz. Kevés visszataszítóbb látvány van, mint a piszkos kézzel megfogott étel.
• Terített asztalnál az egyetlen megengedett olvasnivaló az étlap.
• Csontszilánkot, halszálkát kézzel ne vegyünk ki a szánkból, hanem villával vagy kanállal helyezzük a tányérunk szélére, illetve ha külön „csonttányért" kapunk, akkor arra.
• A fogpiszkáló (és nem fogvájó, mint a boltokban kapható doboz felirata közli, hiszen senki nem vájkál a fogakban, legfeljebb ha fogorvos) használata vitatott a szakirodalomban. Lehetőleg ne használjuk, bár, ha az asztalon van, nyilván megengedett. A fogak közti résből az ételmaradék kipiszkálása ugyanis nem gusztusos látvány, s ha közben másik kezünkkel eltakarjuk a szánkat, ezzel még inkább felhívjuk a figyelmet arra, mit művelünk. Fogakat körömmel, késsel, villával, - pláne a zakó hajtókájából kihúzott gombostűvel stb. -piszkálni tilos.
• Fésűt az asztalnál ne használjunk.
• Kezünket, szánkat soha ne töröljük az asztalterítőbe, még titokban, vagy az asztal alatt sem!
• A kenyérbelet ne gyúrjuk ne csináljunk belőle galacsint. A kenyeret nem harapni, hanem törni kell.
• A kenyérrel ne töröljük ki a tányért, akkor sem, ha nagyon jól esne.
• Az asztalhoz ülésnél ne húzzuk, hanem emeljük a széket!
• Hangkíséret nélkül együnk. Szürcsölni, csámcsogni nagy illetlenség.
• Nagyobb asztalnál ne kiabáljunk az asztal túlsó végére.
• A levelestányért nem döntjük meg: az utolsó kanál levest hagyjuk inkább a tányérban. Ne fújjuk és ne kavargassuk a levest.
• A kulináris örömök életünk hétköznapjainak ünnepi pillanatai. Megfosztja magát ezektől, tehát szegényebb, sivárabb életet él, aki folyvást futtában étkezik, aki megelégszik az utcán sietve bekapott, egyazon ízű gyorsfalatokkal.

„Illik, ami ízlik"- írta Dante, s ha ezt elfogadjuk igaznak, akkor -némi rosszindulattal - bízvást nevezhetők illetlenségnek a pusztán gyomrunk ürességét kitöltő tucatízeket és „ muszályfalatokat". ( Köves J. Julianna 1985)