Fán terem a pénz? - A kerti holdviola (Lunaria annua)

Tán fán terem a pénz? - Családmese arról, hogy hol terem a pénz

Ha olyan szerény háztartásban nőtt fel, mint én, akkor már sokszor hallhatta ezt a kifejezést. Én ezt hallottam minden alkalommal, amikor pénzt kértem. Ez volt a várható válasza édesapámnak, aki túl takarékos volt. Abban az időben azt hittük, csak fösvény. Fukar, ahogy mondani szoktuk. Ő egy népes családban nőtt fel, édesapja egyetlen fiaként, ő volt a legkisebb testvér, aki hat nővére után született. Nem tudom, hogy ezzel van-e összefüggésben, de lehet, hogy a nyomasztó gyermekévek hatására vigyáz annyira a pénzére. Ő nem az az ember volt, aki agyonvásárolná magát.  Tulajdonképpen, gyermekkorom idejéből nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna őt vásároni.

A megszokás embere volt, mindig a barna, szürke és kék ugyanazon árnyalatait viselte, és ugyanazt a cipőt hordta, gyakran fényesre köpködte, és időnként újratalpalta. Soha nem hagyta el a házat a kalapja nélkül, és soha egyetlen napot sem hiányzott a munkahelyéről. Minden nap ugyanabban az időben jött haza, hóna alatt az újsággal, kezében esetleg kedvenc üdítőjével. Ez abban az időben 50 forintba kerülhetett, és az ebéddel, amit édesanyám csomagolt neki, meg a metró-költséggel együtt, napi költekezése körülbelül 190 forintot tett ki, vagy még annyit sem. Ha valaki a zsebébe nyúlt volna, nem talált volna semmit, csak cérnafoszlányokat.

Valahányszor pénzt kértem tőle – mindig képregényekre – előre tudtam, hogy hosszú beszélgetés következik a pénzről. Ez mindig úgy kezdődött, hogy elkezdett nevetni, mintha valami vicceset mondtam volna. Aztán folytatta a mókát egy sor ugrató kérdéssel, ami neki vicces volt, nekem viszont annál kevésbé. „Azt hiszed, fán terem a pénz?” „Mire kell a pénz?” „Mi történt az utolsó fillérekkel, amit neked adtam?” És így tovább. A kérdésekre nem voltak kielégítő válaszok, és az volt a céljuk, hogy feladjam és édesanyámhoz forduljak a kéréssel.

Egyik nyáron, amikor véget ért a tanítás, leültetett minket és körülményes módon pénzt adott nekünk. Sok szabadidőnk volt, és azt hittem, nem akarja mindennap eljátszani a húsz kérdéses játékot, ezért mindannyiunknak adott 100 forintot. El voltunk ragadtatva, azt hittük, gazdagok vagyunk. De ezután jött a csattanó. Nem szórhattuk a pénzt. Egy hónap múlva, amelyikünknek a legtöbb pénze marad, az kap még egy százast Ő így próbált minket takarékosságra tanítani. Erre való volt a pénz.

Először mindegyikünk azt gondolta, ő kapja majd az extra forintot. Volt egy-egy kis edényünk, tetején kis nyílással, és abba tettük az első betétjeinket, de nem maradt ott sok ideig, mert az édességbolt csábított minket, hogy vegyük ki a pénzünket. Míg azelőtt szinte mindenünket megosztottuk egymással, amink volt, ez most megváltozott. Nem osztottuk meg egymással a vásárolt finomságokat, így kényszerítve egymást betéteink megcsapolására, és a verseny gyengítésére. Amikor a költekezés elkezdődött, olyan lett, mint egy lassú szivárgás. Nyáron, a sok szabadidő birtokában, bőven találtunk magunknak kiadást. Egy hónap alatt teljesen lecsapoltuk perselyeinket, és mindannyian csődbe mentünk.

Szerencsére édesanyánk épp az ellentéte volt édesapánknak. Ő úgy gondolta, a pénz arra való, hogy elköltsük, minél gyorsabban, annál jobb. Nem ostromolt minket kérdésekkel, de mindig elküldhetett minket a boltba, ha akart valamit, mert egyébként is mentünk volna. Nos, mi egy ötemeletes, lift nélküli épületben éltünk, nagy távolsággal és ablakokkal az emeletek között, az épülethez dupla udvar vezetett, szintén lépcsőkkel (összesen 120 lépcsőfok). Két lehetőségünk volt: vagy eljátsszuk édesapánkkal a húsz kérdéses játékot, vagy lépcsőzéssel edzzük a szívünket édesanyánkért. Végül mindannyian az iskola atlétikai csapatában kötöttünk ki.

Ilyen lehetőségekkel nem csoda, ha azt kívántam, bárcsak tényleg létezne pénzfa. Mondanom sem kell, mennyire el voltam ragadtatva, amikor találtam egy ilyen növényt. A köznapi nevén pénzfának, vagy ezüst dollárnak nevezett kerti holdviola (Lunaria annua) azért kapta ezt a nevet, mert ezüstös maghüvelyei a holdra hasonlítanak. Apró, illatos virágai elágazó klasztereken nyílnak tavasszal. A holdviola egyike az első, Amerikában termesztett európai növényeknek, Monticelloban termesztették, Thomas Jefferson kertjeiben, ahol még mindig nagyra értékelik maghüvelyeiért és ehető gyökeréért.

A kerti holdviola felhasználása

Dekorációs célokra, a maghüvelyeket tartalmazó ágakat felakasztva szárítsuk meg hűvös helyen. Amikor megszáradtak, távolítsuk el a magvakat. Ezeket aztán nyáron kiültethetjük a szabadba, hogy következő tavasszal virágozzanak. A magvak áttetsző, három részből álló kerek magházban vannak, melyeknek tapintása a selyempapíréhoz hasonló.

Ami megmaradt, leginkább ezüstös színű érmére vagy hold alakú papírra hasonlít. A magház eltávolított külső részeit papírmakett-készítésre és albumok készítéséhez használják fel. Az ágakat ezután dekoratív célokra használják, esetleg más száraz virágokkal együtt.

A holdviola évekig eláll, ha szárazon tartjuk, és jól illik a legtöbb dekorációhoz. Kifolyik a kezünkből a pénz? Egy állandó pénzfa-dekoráció lehet a következő legjobb dolog az életünkben.