Szemirámisz függőkertje

Babiloni függőkertek

Sokan kételkednek Szemirámisz függőkertjeinek létezésében. A régészek viszont megtalálták egy tábla maradványait, amelyen jól kivehető egy oszlopsor képe. Az oszlopok tetején egy masszív tetőrész található, amelyen egy vastag talajrétegben fasorok nőnek. A régészek szerint a tábla valószínűleg a függőkertek egy részletét örökíti meg. Akár így van, akár nem, a rajz nem tükrözi Szemirámisz függőkertjeinek elképesztő méreteit, amelyekről a görög történetírók annyi csodálatos dolgot jegyeztek fel.

Szemirámisz nevéhez, aki a történészek szerint a Krisztus előtti hatodik-ötödik században élhetett, hatalmas épületek fűződnek. Sokan azonban kételkednek abban, hogy Szemirámisz valóban létezett, a függőkertekkel való kapcsolata pedig már a korai történetírók között is komoly vitatémának számított. Diodorus Siculus szerint, aki a Babilóniáról szóló leírásait Ctesias és Clitarhus műveire alapozza, a függőkertek egyáltalán nem Szemirámisz miatt épültek. Siculus szerint a függőkerteket egy asszír uralkodó építette az egyik udvarhölgye kedvéért, aki Perzsiából származott. A függőkertek a perzsa tájakra emlékeztették a lányt, ezzel enyhítve honvágyát.

Senki nem tudja, hogyan néztek ki a babiloni függőkertek

Berosus már pontosabban fogalmaz, amikor Nabukodonozort nevezi meg a függőkertek építőjeként, aki a Méd-Perzsa Birodalomból származó felesége kedvéért  építtette ezeket az elképesztő kerteket. A történelmi források azonban annyira megbízhatatlanok, hogy a történészek máig sem tudták megállapítani, hogy valóság-e Szemirámisz története, vagy csupán mítoszról van szó. Egy dolog van, ami viszonylag megalapozottnak tűnik: Strabo és Diodorus különböző források alapján jutott el ugyanarra a következtetésre, ezért hihetőnek tűnik az a feltevés, miszerint abban az időben a függőkertek eléggé elterjedtnek számítottak. A függőkertek kinézetével kapcsolatban az egyetlen dolog, amiben mindkét történetíró egyetért az, hogy a függőkertek alapja egy négy plethra (480 m) oldalhosszúságú négyszög volt.

Diodorus szerint a teraszok erre az alapnégyszögre épültek, lépcsőszerűen, a szintek lentről felfelé haladva egyre kisebbek lettek. Olyan volt, „mint egy amfiteátrum", de a teraszok alatti részek fedetlenek voltak. A szintek alatti boltozatok, amelyek a teraszok súlyát tartották meg, fenséges királyi termeket rendeztek be, amelyeket a felső teraszok tetőablakai világítottak meg. Mindegyik szinten volt egy 3 méter széles folyosó, ami a vastag támfalakon is áthaladt.

Diodorus írásai szerint, a legfelső terasz egy nyílt, kb. 46 m magas boltozat tetején helyezkedett el, és ez volt a királyi kert. A boltozat alatti simára csiszolt padló olyan anyagból készült, ami nem szívta fel a nedvességet, ugyanakkor szabályozta a helyiség páratartalmát is: a padló legalsó rétege kőből készült, ezt követte egy náddal kevert aszfaltréteg, amelybe tégla- és gipszdarabokat is keverek. Ezt a réteget, ólomlappal szigetelték, amelynek el kellett bírnia egy vastag talajréteg súlyát, amelybe belenyúltak a magas fák gyökerei.

Az elképzelt Szemirámisz függőkertjei

Az épület olyan volt, mint egy ember építette hegycsúcs. Feltételezhetően, (Berosus írásai is ezt erősítik), a teraszok közötti folyosókat is ültetvények díszítették, tehát az épület pont úgy nézhetett ki, mint egy növényekkel gazdagon benőtt hegy.

A függőkertek tökéletesen beilleszkedtek a babiloniak építészeti stílusába: a függőkertek tervrajzának alapjául valószínűleg a több szintes toronyépületek szolgáltak, amelyek gyakran a hét emeletnyi magasságot is elérték. Sajnos nem maradt fenn egyetlen olyan ókori ábra sem, amely megörökítené a Diodoros által leírt teraszos kerteket, ez a sajátos építészeti forma azonban máig megmaradt a világ ezen elzárt részeiben, ahol a hagyományok még mindig nagyon fontos szerepet játszanak az emberek életében. Az ókori Perzsia területén például manapság is láthatunk hasonló kertépületeket.

Shiraz termékeny vidékein is létezik egy hasonló teraszos kert: a Bagh-i-Takht, azaz „Trónkert". A trónkertet elnézve könnyebben el tudjuk képzelni a Diodoros által leírt „hegyet". A Trónkert teraszai is lépcsőszerűen helyezkednek el, egyre kisebb szintekkel az épület teteje felé.

Egy hozzánk közelebb eső példa, (nemcsak a földrajzi távolság szempontjából, hanem Diodoros hasonlata miatt is), az Isola Bella nevű teraszosított sziget, a Maggiore tóban. Diodoros írásaiban nem esik szó arról, hogy hogyan lehetett emeletről-emeletre közlekedni a kertek között. Valószínű, hogy a szintek között belső lépcsők teremtettek kapcsolatot, mint az amfiteátrumok, vagy a Shiraz-i teraszkertek esetében.

„Trónkert" (Bagh-i-Takht)

Strabo írásai azonban sok lényeges dologban eltérnek a Diodorus által leírtaktól. Strabo szerint a teraszokat tartó boltívek alatt nagyobb ládák voltak, melyekbe vastagabb termőföld-réteg került, a magas fákat pedig ezekbe a ládákba ültették bele. Ezáltal a felsőbb szinteken elhelyezkedő kerteknek elegendő volt egy vékonyabb talajréteg is, ide ugyanis csak kisebb termetű növényeket ültettek. Eszerint az ültetvények valahogy úgy nézhettek ki, mint Sennacherib kertjében, ahol mély lyukakat fúrnak a sziklába, hogy a növények gyökerei mélyebbre érjenek, és kevesebb termőföldre legyen szükség.

Strabo leírásában csak  kevés szó esik a szintek a lépcsőszerű elhelyezéséről, míg Diodorus meglehetősen részletesen körülírja a lépcsőzetes szerkezetet. Valószínű, hogy Strabo leírása egy Kuyundjik-ból származó féldombormű alapján készült, amely még  Sennacherib idejéből származik. A féldombormű egy falat ábrázol, amelynek csúcsos boltívek tetején húzódik, a falon pedig magas fasor nő, a sor végén pedig egy fákkal beültetett halom tetején egy kis szentély és egy oltár található.

Isola Bella sziget

Valószínű, hogy a boltívek tetején vízvezeték is volt, a dombormű ugyanis egy folyót is ábrázol, amely átszeli halmot, majd elágazódik. A vezeték feltételezhetően a terasz alatt vezetett, és az egész kertet ellátta vízzel.

Akárhogy is nézzük, a függőkertekben különleges öntözőrendszerre volt szükség, Diodoros és Strabo véleménye azonban ebben is eltér egymástól. Diodoros szerint az öntözőrendszer a felső boltozat alatt  húzódott úgy, hogy kívülről ne lehessen észrevenni, a víz pedig az Eufráteszből származott. Strabo szerint a vizet az alsó szintekről, a teraszok oldalán elhelyezett spirálos vezetékeken át pumpálták felfelé, és volt valaki, aki kiszivattyúzta a vizet a folyóból. A függőkertek mindkét történelmi forrás szerint az Eufrátesz partján helyezkedtek el, a folyó szinte a kertek alatt haladt át. Diodorosz szerint az Akropolisz, amely a folyó jobb partján lévő palotát is magába foglalta, a kertek közelében helyezkedett el. Mire Nagy Sándor a babilóniai palota kertjében haldoklott, az egykori függőkerteknek már nyoma sem maradt.

Sem a történetírók, sem az egykori palotakertben talált írásos emlékek nem tesznek említést arról, hogy hogyan ültették be a kerteket, ahogy arról sem, hogy a parkok hogyan voltak elrendezve. Az egyetlen következtetés, amelyet biztosan levonhatunk az, hogy a babiloniak nagyobb hangsúlyt fektettek a fasorok elrendezésére és a fák ültetésére, mint a virágoskertekre.

Valamikor a történelem előtti időkben, amikor a mítoszok még együtt éltek a valósággal, Ghilgames eposzának hősei néma ámulattal csodálták a cédrusültetvényeket. Később, ahogy a korai feljegyzések említik, Xerxes ugyanezzel a csodálattal vegyes tisztelettel bámult egy fenséges platánfát, amelyet a  Sardis felé vezető útja során vett észre. A platán szépsége annyira megérintette, hogy ajándékokkal halmozta el a fát, ahogy egy szerelmes férfi tenné kedvesével. A platán törzsét aranyláncokkal és aranyszíjakkal övezet, sőt, egy őrt is kirendelt, hogy vigyázzon szeretett fájára. Bármilyen ókori írást olvasnánk, fákról, erdőről szinte mindenikben szó esik. A történelmi emlékek különböző fafajtákat említenek, cédrusokról, platánokról, cserjékről és gyümölcsfákról mesélnek nekünk. Virágokról azonban csak ritkán esik szó.

Vajon valóban építettek kerteket Szemirámisz tiszteletére, vagy a függőkertek létezése csak mítosz? A választ valószínűleg sosem tudhatjuk meg!